 |
| második naplóbejegyzés |
Kedves Naplóm!
Kora reggel keltem fel, ugyanis este nyitva hagytam az ablakom, éjszaka pedig hatalmas vihar tombolt. Felvettem egy fekete cicanadrágot, és egy sötétbarna, kötött pulcsit, mely combom közepéig lelógott, és már eléggé elnyűtt volt, majd az étkező felé vettem az irányt, hogy egyek egy keveset. A reggeli menü nem más volt, mint vajas kenyér, felvágott, és citromos tea. Már hetek óta ez van - gondoltam magamban, majd elvettem az adagomat, s falatozni kezdtem.
- Megan! - rohant oda hozzám sikítva egy kislány. Odakaptam tekintetem. Julie volt az. Tejszőke haja két oldalt copfba fogva lobogott neki, tengerkék szemei csillogtak az izgatottságtól. Négy éves kislány volt, kinek szülei úgy döntöttek, nem tartanak igényt, erre a gyönyörű teremtésre. Leült velem szembe, én pedig a falon csüngő órára pillantottam. 5.57. Meglepődtem, hiszen a kicsiket csak 7.30-kor ébresztették.
- Hát te? - kérdeztem, arcomon ott bujkált egy apró mosoly. Julie ujjaival elfésülte szemétől a rakoncátlan hajtincseit, vett egy mély levegőt, és megszólalt.
- Képzeld, ma új fiú jön! - mosolygott izgatottan. - Egy nagy fiú - nevetett, én pedig érdeklődővé váltam a téma iránt. Gyorsan megettem a tányéromon lévő maradékot, elköszöntem a rosszcsonttól, és az igazgatói iroda felé vettem az irányt. Kettőt kopogtam, és mikor meghallottam szeretett igazgatónk kedves hangját, benyitottam.
- Jó napot, Mrs. Reed - köszöntöttem kedvesen, aprót biccentett, aztán megkért, hogy térjek a lényegre, ugyanis sok dolga volt. - Ki az új fiú, akiről Julie beszélt? - kérdeztem rögtön, Ő pedig rám kapta tekintetét.
- A neve Justin Bieber, tizenhat éves, a szülei meghaltak autóbalesetben, és nincs más hozzátartozója, ezért hozzánk kerül! Ha már így érdekel a dolog, meg szeretnélek kérni, hogy foglalkozz vele. Te vagy itt a legidősebb, s Justin érkezésével ezt a posztot Ő veszi át tőled. Nagyon nehéz lesz neki, kérlek légy vele kedves - bólintottam, aztán elhagytam az igazgatóit, és mivel ma nem volt iskola, ezért a szobámba mentem.
Fehér falak, sötétbarna fapadló, egy ágy - fehér ágyneművel, egy tölgyfa éjjeliszekrény, egy ruhásszekrény, és egy tükör. Ebből állt az egész szoba, bár nekem az évek folyamán sikerült kicsit otthonosabbá varázsolnom, ugyanis a falakat poszterek százaival borítottam be, a kis szekrényemre éjjeli lámpát, és fontosabb holmikat pakoltam, a tükörre pedig üvegfestékkel rajzoltam virágokat, szíveket, és más egyéb, lányos dolgokat. A többi árvaházzal ellentétben, ide csak egy csekély létszámnyi gyereket fogadnak be, pontosabban húszat. Ezért is vagyunk mi olyan, mint egy kis család. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki jóban van a másikkal.
A szobámból egy ajtó vezetett, a saját fürdőmbe, amiben egy zuhanyzó, egy csap, egy vécé, és egy szekrény volt, tele tisztálkodással kapcsolatos holmival. Az igazgató rettentően törődik a gyerekekkel, és mindent megad nekik, amire csak szükségük van.
Három óra után néhány perccel kopogtak az ajtómon.
- Gyere! - kiáltottam. Az ajtón az igazgató, és egy fiú lépett be. Fél fejjel magasabb lehetett mint én, aranybarna haja az ég felé meredt, karjain kidagadtak az izmok. Mogyoróbarna szeméből a csalódottság, és az utálat keveréke tükröződött.
- Justin, Ő itt Megan! Ő fog neked segíteni beilleszkedni, és megismerni a többieket - mosolygott az igazgatónő, majd magunkra hagyott minket.
- Megan vagyok - próbáltam oldani a kettőnk közti feszültséget, de nem igazán sikerült, ugyanis amint kimondtam ezt a két szót, Justin furcsa dolgot tett.
- Nem érdekel! Nem érdekel, hogy ki vagy, és az sem, hogy miért kerültél ide. A többi hülye gyerek sem érdekel, sőt, még a dilis igazgatótok sem! Utálok itt lenni, és egyáltalán nem akartam idekerülni. Hagyjatok békén, mert ti mind szerencsétlen idióták vagytok, akik azért vannak itt, mert a szüleik utálták őket. Köztük te is - adta tudtomra, és ez fájt. Ám semmi kedvem nem volt egy ekkora arrogáns bunkóval vitatkozni, így nemes egyszerűséggel az ajtóra mutattam, és megszólaltam.
- Kifelé! - szóltam teljesen higgadt hangnemben.
- Tessék? - kérdezett vissza. Amolyan "te teljesen hülye vagy?" fejet vágtam, majd megismételtem, amit az imént mondtam. - De neked kell bemutatnod ezt az egész hülyeséget - érvelt, és igaza volt. Az igazgatónő nagyon dühös lenne, hogyha elküldeném Justint a francba, bár megérdemelné. Bólintottam, aztán belebújtam rózsaszín nyuszis mamuszomba, és elindultam. Végig mögöttem jött, én pedig az egész épületben körbevezettem.
- Köszönöm - suttogta utunk végén, én pedig válasz nélkül mentem be a szobámba, és vágtam be magam mögött az ajtót. Megértem, hogy hiányoznak neki a szülei, de akkor is... Nem ismeri azt a szót, hogy együttérzés?
Estig a szobámba gubbasztottam, még ebédelni sem mentem, s mikor kedvenc "dadusom", Tamara megjelent, és közölte, hogy vacsora van, felpattantam, és azonnal enni indultam, ugyanis felettébb éhes voltam. Kétszemélyes asztalok voltak, mindenki lent volt, s már csak egy üres asztal volt. Leültem, és enni kezdtem a rántott húsos szendvicsemet. Nem telt bele két percbe, hogy a velem szembe lévő széken Justin foglaljon helyet.
- Elment az étvágyam - mondtam undorodva, majd a tálcámat kivittem, és a szobámba vettem az irányt. Egy gyors zuhanyt követően pizsamát öltöttem (fekete rövidnadrág, rózsaszín trikó), és lefeküdtem. Kezembe vettem a Holtodiglan című könyvet, s kinyitottam ott, ahol tartottam, majd olvasni kezdtem.
Húsz perce olvashattam, mikor kopogtak. Válaszomat meg sem várva nyitotta ki az ajtót, és jött be a szobámba Justin, leült az ágyam szélére, és magyarázkodni kezdett.
- Figyelj! Rettentően sajnálom, hogy akkora bunkó voltam, csak... Annyira nehéz ez az egész. A szüleim meghaltak, én pedig idekerültem, egy csomó ismeretlen ember közé. Én ezt nem így akartam, és még azon is bánkódhatok, hogy egy ilyen rendes lányt sikerült magamra haragítanom. Nem felejthetnénk el a délutáni kis incidensünket, és kezdhetnénk tiszta lappal? - kérdezte Bieber. Megesett rajta a szívem, és aprót bólintottam, ezzel jelezve: oké. - Akkor holnap reggel átjövök, és beszélgethetnénk - ajánlotta fel, én pedig mosolyogva biccentettem.
- Jó éjt - mondtam, Ő pedig elhagyta a szobámat. Ezután nyugodt szívvel hajtottam álomra a fejemet. Mindenféle aggodalom, és idegeskedés nélkül.
Megan Pierce
-2013. október 11.-
